Mit tegyen a történelemtanár, ha úgy gondolja, hogy a 19. századból örökölt történelemtanítási kánon elavult, és egyre inkább akadályozza a társadalom demokratizálódását? – Történelemtanításunk főszereplője továbbra is az államhatalmat képviselő politikai elit, nem pedig a tényleges politikai közösség: a civilek, a nők, a kisebbségi csoportok és a helyi társadalom.
Mit tegyen, ha azt tapasztalja, hogy a magyar társadalom továbbra sem nem képes szembenézni történelmi veszteségeivel? – Reális helyzetértelmezés és jövőkép helyett a terméketlen áldozattudatba menekül.
Mit tegyen, ha tevékenységét már nem támogatja a történelemtudomány, mivel a posztmodern tudományos igazságkeresés egyre kevésbé egyeztethető össze a tantárgy nevelési feladataival?
Mit tegyen, ha azt tapasztalja, hogy a jelenkori politikai kurzus szisztematikusan megosztja a magyar társadalmat, ami tudatosan szembehelyezkedik a történelemtanárok integrációs törekvéseivel?
Hivatásrendi felelőssége azt súgja: nem hallgathat. El kell mondania, hogy a történelemnek nincs vége.
Ez a könyv tanári felelősségemről szól. Arról a hivatásrendi felelősségről, amely a történelemtanár alapvető feladatának tartja a nemzeti közösség összetartó erőinek védelmét. Ez a feladat idealisztikus és erkölcsi természetű. A hajdanvolt „Őrzők” szerepe, akik vigyáznak a társadalom értékrendjére; akik megteremtik a múltban élt és a jelenben élő magyar emberek közösségét; akik jövőbe nézően formálják diákjaik nemzeti identitását és állampolgári tudatát.
Ebből következően a történelemtanároknak nemcsak az állandóan változó oktatáspolitikai megrendelések és szaktudományos elvárások között kell egyensúlyozniuk, hanem a nevelési célok és minták között is: ha csak a múlt pozitív tapasztalatait adják tovább, akkor nem készítik fel diákjaikat a várható megpróbáltatásokra, ha viszont csak a veszélyeket közvetítik, akkor megterhelik tanítványaikat saját problémáikkal és félelmeikkel.
