A boldog hentes felesége című regény világa egyfelől a divatos, kortárs gasztronómiai hullám (ön)ironikus-szatirikus helyzetjelentése, másfelől az evés mint az egyik legősibb hajtóerő, és a központi élelmiszerek − kenyér, vaj, rántott hús, krumpli, hagyma, bor − egyszerre antropomorf, egyszerre bohó filozófiája.
A szöveg arra az alapvető helyzetkomikumra épül, amelynek egy séf, továbbá a séf közvetlen környezete menthetetlenül ki van szolgáltatva. A séf környezete ugyanis automatikusan a séf hivatásának rabszolgájává válik – ahogyan a séf maga is. Ez vagy válóok vagy végzetes kötelék, de mindenképpen kimeríthetetlen humorforrás. A séf és a szakács között az a különbség, hogy a séf üvölthet a szakáccsal, akit kötelessége tanítani. Ez fordítva nem igaz. Viszont olyan mester-tanítvány kapcsolatot feltételez, amilyeneket csak szamuráj-filmekben látni. A közös nevező a penge.
A gasztronómia azonban nem csupán egy újabb divathullám, hanem egy térség, egy közösség kultúrája, amely nem csak érzéki élvezet, hanem észrevétlen meghatározója a mindennapoknak. Az étel, az evés, az etetés szent dolgok, a jó minőségű alapanyag nagy varázslat, amit egyszerűen csak nem kell elrontani, és máris csodák történhetnek! A regény konklúziója, hogy a csokoládéban – akárcsak az életben − elegáns a kesernye.
