Leningrád

Gazda Albert új könyve nyomán viszont most lehetnek fogalmaink arról, milyen volt magyarnak lenni a testvéri népek internacionalista olvasztótégelyeként számontartott Szovjetunióban.

Ez a könyv egy olyan világot ír le, amely már rég nem létezik. Arról a generációról szól ez a könyv, amely egy hanyatló birodalomba született bele, és amikor eljött az idő, döntenie kellett, hogy szabadulva a diktatúra, majd a posztszovjet valóság kötelékeitől nekivág a világnak, vagy megkockáztatja, hogy marad. A főhős történetesen Leningrádban (vagy Moszkvában?) eszmélt rá, hogy létezhetnek helyek széles e világon, ahol érdemes élni, ahol szabad lehet.

Gazda Albert regénye, mint minden ilyen típusú kötet: különleges. A mikrotörténelem, vagy ahogy még szokás nevezni: a történelem alulnézetből mindig izgalmas, ha a szerző jó érzékkel helyezi nagyobb kontextusba a személyest és fordítva: ha a személyes megmerül a korszak(ok)ban, és mint lakmuszpapír megmutatja, hogy miként hatott a kor. Ilyen értelemben a Leningrád nem alulnézetből, hanem felül- és oldalnézetből is beszél a történelemről azzal, amiért és ahogy visszanéz a múltra. Ha kell, tisztázó szigorúsággal, ezzel együtt gyermeki ragaszkodással, ezért is lett a regény egy ember története mellett nem mellékesen egy város, egy országrész és egy korszak regénye is. Ebben a tekintetben nem kisebb írói teljesítmény mellé lehet helyezni a Leningrádot, mint például a szintén nem olyan rég megjelent Bereményi Géza Magyar Copperfieldje, vagy Kukorelly Endre TündérVölgye.

A Leningrád olvasmányos stílusa és egyszerű szerkezete ellenére nagyon összetett, és minden óvatossága és intimitástól szemérmesen tartózkodó tartalma ellenére is érzelmekkel teli mű. És még meg is lehet érteni belőle a félmúlt nemzeti történelmének egy eddig alig dokumentált darabját.

Első látásra naplónak, emlékiratnak tűnhet, de jóval több ennél. Szociográfia, ifjúsági regény, de legfőképpen olyan szépirodalom, amely alapvetően azon olvasóknak mond a legtöbbet, akik határon túli magyarként ébredtek ifjonti majd felnőtti öntudatra a keleti blokk országaiban.

A Leningrád nem egy nagy lázadás története. Komótos útkeresés vonul végig a regényen, ami a lehető legegyszerűbb és legőszintébb, mégis gazdag és kellemes prózai eszközökkel vezényel minket végig másfél évtized történetén, aprólékosan, de érdekesen bemutatva ezt a miliőt.

Az első életünk (ez a könyv alcíme) megidézése nem nélkülözi a fanyar humort, az emlékképeket pedig átszövi egyfajta finom nosztalgia, amely azonban korántsem a korabeli társadalmi viszonyoknak szól, pusztán annak a bizonyosságnak, hogy bármilyen közegben és rendszerben történt meg velünk a gyermek- és kamaszkorunk, az visszavonhatatlanul a miénk.

A Leningrád egy boldog könyv, mert még a konfliktus is hiányzik belőle, és mégsem fullad unalomba. Ez igazi írói bravúr.

Kárpátalját beragyogja a nap a szövegben, a fényében pedig észrevehetjük azokat az apró részleteket is, amelyeket már félhomályban is elvétenénk. Gazda Albert a naivitásból úgy formál finom iróniát, és mutatja be azon keresztül a gyermek- és fiatalkorának helyszíneit, hogy az ábrázolás sem a gyermeki őszinteséget, sem a visszatekintő felnőtt humorát nem hangsúlyozza túl.

A Leningrád felnövésregény, ha film volna, előzményfilmnek is mondhatnánk, felkészülésregény, amiben anélkül sorakoznak az epizódok, hogy a megtörténés idejében bárki kimondaná, hogy merre, mik felé tart egy ember, az elbeszélő élete. Csak zajlik, épül: elmúló és érkező időszakokból, megismert és megismerni vágyott helyekből, elérhető (aztán elveszíthető) és elérhetetlen emberekből.