Honderű és honfibú – A nemzeti áldozattudat nyomában

„Svejk megjegyezte: – Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.
– Hogyhogy nem tehet – fortyant fel Vodicka –, mindegyik tehet róla, marhaság.”
(Jaroslav Hašek)

Ez a könyv tanári felelősségemről szól. Arról a hivatásrendi felelősségről, amely a történelemtanár alapvető feladatának tartja a nemzeti közösség összetartó erőinek védelmét. Ez a feladat idealisztikus és erkölcsi természetű: a hajdanvolt „Őrzők” szerepe, akik vigyáznak a társadalom értékrendjére; akik megteremtik a múltban élt és a jelenben élő magyar emberek közösségét; akik jövőbe nézően formálják diákjaik nemzeti identitását és állampolgári tudatát. Ha csak a múlt pozitív tapasztalatait adják tovább, akkor nem készítik fel tanítványaikat a várható megpróbáltatásokra, ha viszont csak a veszélyeket közvetítik, akkor megterhelik őket saját problémáikkal és félelmeikkel.

Mit tegyen a történelemtanár, ha úgy gondolja, hogy a 19. századból örökölt történelemtanítási kánon elavult, és egyre inkább akadályozza a magyar társadalom demokratizálódását? Mit tegyen, ha azt tapasztalja, hogy sok magyar ember reális helyzetértelmezés helyett a terméketlen áldozattudatba menekül? Hivatásrendi felelőssége azt súgja: nem hallgathat. El kell mondania, hogy a történelemnek nincs vége.